ocho de octubre

Nos, megint eljött az az időszak, amikor úgy érzem, szükségem van arra, hogy ha már telefonon elpanaszoltam a bajaimat, akkor valahogy még máshogyan is megtegyek ugyanezt!

Olyan kis elesett, magányosnak érzem magam. Persze, ez változhat, sőt, valószínűleg meg is fog változni, de most olyan kis esetlennek érzem magam! Nincs itt senki, akihez odabújhatnék (kivéve a Kutyust meg a Cicát). Nem is igazán az otthon melege hiányzik, hanem az a rutin a mindennapokból, az, hogy tudjam mit fogok tenni másnap, vagy ha éppen nem, mire van lehetőségem. Az is zavar, hogy jelenleg még fingom sincs, mit merre találok, hogyan jutok el oda és hogy ez mennyi időt vesz igénybe. Majd idővel beletanulok. Szerencsém, hogy azért vannak ismerőseim a kollégiumban, így azért még sem olyan rettenetesen vészes ez az egész.

Már lassan másfél éve (hivatalosan!) van az életemben egy nagyon csodálatos ember, akinek nem írom le, mert úgyis tudja, hogy róla van szó! Mert ő ilyen, egyszerűen csak mindig mindent (jobban) tud. Nem is tudom, honnan fogjam meg a dolgot, mert persze az hogy "vicces, okos, jó képű, jó az ágyban" olyan snassz jelzők, amilyenekkel bármilyen embert le tudnék írni. Az, hogy számomra különleges, nem vitás, bár a különleges szó is csak haloványan írja le azt, amit ő jelent nekem. Szeretem. Nagyon szeretem. Szerelmes vagyok belé, és ebben teljesen biztos vagyok! Most is nagyon hiányzik (már ásítást színlelek, hogy a könnyeimnek a kívülállók számára is értelmet adjak), pedig tudom, hogy holnap láthatom, és hogy ma váltunk el. De akkor is! Minden percem vele tudnám tölteni, még ha nem is szabad "összenőni", meg legyen életem rajta kívül is, de hát ha egyszerűen ilyen fantasztikus, hogy várhatják el tőlem, hogy mellőzzem?!
Üzenem neki innen, a Duna másik oldaláról, hogy remélem jót alszik, nem aggódik miattam (túlságosan) mert egy kis egéritatás után valószínűleg egyenesbe jönnek majd a dolgok.